Eljött ez a nap is...
Az én drága, gyönyörű, kedves és vicces kisfiam megtette az első métert egyedül.
Na, de az elején kezdem: novemberben a szombathelyi keresztszemes találkozón tett két lépést előre (két iciri-picirit) apától hozzám. Akkor azt hittük, hogy ez már az önálló járás kezdete, de nem. Utána egyszer sem ismételte meg azt a bravúrt. Stabilan állt, egy kézzel kapaszkodva lépegetett (a másikkal pakolt), de semmi több. Gyakran rajtakaptam, hogy áll a szekrénynél és nézi az ajtót: méricskél, kezét nyújtja, morfondírozik, aztán térdre és uzsgyi...
Egészen december 24-ig. Egy váratlan pillanatban elengedte a fotel karfáját és két lépéssel apához araszolt. Persze a novemberi eset után csak nyugtáztuk, hogy hát igen, volt már ilyen, nem éljük bele magunkat.
Másnap játék közben az ágytól a fotelig, az ajtótól a szekrényig, és a motortól a labdáig többször is sikerült egy-egy méter!
26-án már direkt figyeltük: másfél-két métert is megtett, előre nyújtott kezekkel, mint a múmiás filmekben...:D:D:D
Ma is megvolt a norma...
Úgyhogy most már tény: a kisfiam elindult. Csak tudnám miért érzek némi szomorúságot is? Olyan hihetetlen. Az okés, hogy babát szerettem volna, aki édes és kedves, de olyan hihetetlen, hogy máris eltelt 11 hónap, a kis drágám lépeget, beszélget a maga nyelvén (pl ilyeneket: pápá papám..., vagy pl apa el, na meg a kedvencem: apa? ho'van?), és valami szuper humora van (pl. úgy szoktam etetni, hogy mondogatom neki: berakjuk ezt a finomat a pocódba...; aztán legutóbb, mikor az első falat mégsem volt finom, akkor kikotorta négy ujjával a szájából és a hasára kente, majd kacagott... Értem én: mehet a kaja a pocóba, de biztos, hogy én le nem nyelem!:D:D)
A beszédre visszatérve: nagyon ügyes. Van már: anya, apa, papa, tütü, memme (ráadásul ezt az egyik ismerős kislánytól hallotta - egyszer...), hadál (ha pl. fel akarom kelteni, kinéz a takaró alól és már mondja is....), pápá (ezzel minket is meglepett, mert már integetett egy ideje mindenkinek, de egyszer csak csatolta a szót is), sőt, néha kapcsolja is őket: pápá papám, ugyebár...:D
Tudunk pogácsát sütni, mutatni hasunkat, fejünket, fülünket (ehhez mondja is, hogy "üle"). Tud integetni, simogatni, puszit adni kérésre, villanyt lekapcsolni (csak odatartom a kapcsolóhoz és annyit mondok: Kristóf, villanyt légyszíves! erre ő megnyomja a kapcsolót), fürdőkádból ki-be járni. Nagy segítség, hogy vetkőzésnél kérésre felemeli a kezét, nyújtja a lábát.
Tolatva bemászik a kiságy alá, és kiszedi, amire szüksége van. A zenélős játékoknál már érti a zene és a gomb között az összefüggést, és "sajnos" használja is a tudását!:D
A lego építményeimet egyelőre még bontja, de ma már odahozott egyet és hanyagul a torony tetejére tette. Kicsire nem adunk, úgyhogy figyelmen kívül hagyom, hogy se színben, se méretben nem passzolt....:D
Madzaggal húzós játékot úgy húz, hogy közben mászva tolat. Minden, aminek kereke van, az nálunk autó, berreg neki és tolja-húzza oda-vissza. Sőt, néha az is autó, aminek nincs kereke (játékbaba hason tolva, építőkocka bármelyik lapján tolva, pihenőszék, stb.). Apropó pihenőszék: beleteszi a plüssmajmot, a szék mellé áll, és hintáztatja a makit, ha megunja, akkor elaraszol a szék mögé, és babakocsi módjára tolja.
Ha gyertyát, lámpát lát, akkor fújni kezd. Akkor is, ha nincs meggyújtva /felkapcsolva. Ilyenkor azt jelzi, hogy szeretné felkapcsolni. Így jelzi azt is, ha csillagszórót gyújtana. Megáll a fa előtt és fújja.
A legjobb az, mikor pl. abból kér, amit mi eszünk. Ha gőzölög, akkor ő rögtön nyújtózkodik és fúj a tányér felé, hogy "megfújom én, csak adjatok!".
Na jó, elég volt az ömlengésből, ha valaki eddig elolvasta, már biztos unja...:D
Egy szó mint száz: szeretem. Csak így, csupa kis betűvel, mert ennek a szónak nem kell a ciráda, meg a körítés - ha mélyről jön.
A blogokon olvasva az év végi összegzéseket én is elgondolkodtam: mindegy mit csináltam az idén (bár hosszabb lenne az a lista, hogy mit nem...:D), mert az idei évről csak Kristóf jut eszembe....
Köszönöm minden kedves olvasómnak, aki érdeklődik a kis mókus hogyléte felől, hogy az idén velünk tartott.
Az én drága, gyönyörű, kedves és vicces kisfiam megtette az első métert egyedül.
Na, de az elején kezdem: novemberben a szombathelyi keresztszemes találkozón tett két lépést előre (két iciri-picirit) apától hozzám. Akkor azt hittük, hogy ez már az önálló járás kezdete, de nem. Utána egyszer sem ismételte meg azt a bravúrt. Stabilan állt, egy kézzel kapaszkodva lépegetett (a másikkal pakolt), de semmi több. Gyakran rajtakaptam, hogy áll a szekrénynél és nézi az ajtót: méricskél, kezét nyújtja, morfondírozik, aztán térdre és uzsgyi...
Egészen december 24-ig. Egy váratlan pillanatban elengedte a fotel karfáját és két lépéssel apához araszolt. Persze a novemberi eset után csak nyugtáztuk, hogy hát igen, volt már ilyen, nem éljük bele magunkat.
Másnap játék közben az ágytól a fotelig, az ajtótól a szekrényig, és a motortól a labdáig többször is sikerült egy-egy méter!
26-án már direkt figyeltük: másfél-két métert is megtett, előre nyújtott kezekkel, mint a múmiás filmekben...:D:D:D
Ma is megvolt a norma...
Úgyhogy most már tény: a kisfiam elindult. Csak tudnám miért érzek némi szomorúságot is? Olyan hihetetlen. Az okés, hogy babát szerettem volna, aki édes és kedves, de olyan hihetetlen, hogy máris eltelt 11 hónap, a kis drágám lépeget, beszélget a maga nyelvén (pl ilyeneket: pápá papám..., vagy pl apa el, na meg a kedvencem: apa? ho'van?), és valami szuper humora van (pl. úgy szoktam etetni, hogy mondogatom neki: berakjuk ezt a finomat a pocódba...; aztán legutóbb, mikor az első falat mégsem volt finom, akkor kikotorta négy ujjával a szájából és a hasára kente, majd kacagott... Értem én: mehet a kaja a pocóba, de biztos, hogy én le nem nyelem!:D:D)
A beszédre visszatérve: nagyon ügyes. Van már: anya, apa, papa, tütü, memme (ráadásul ezt az egyik ismerős kislánytól hallotta - egyszer...), hadál (ha pl. fel akarom kelteni, kinéz a takaró alól és már mondja is....), pápá (ezzel minket is meglepett, mert már integetett egy ideje mindenkinek, de egyszer csak csatolta a szót is), sőt, néha kapcsolja is őket: pápá papám, ugyebár...:D
Tudunk pogácsát sütni, mutatni hasunkat, fejünket, fülünket (ehhez mondja is, hogy "üle"). Tud integetni, simogatni, puszit adni kérésre, villanyt lekapcsolni (csak odatartom a kapcsolóhoz és annyit mondok: Kristóf, villanyt légyszíves! erre ő megnyomja a kapcsolót), fürdőkádból ki-be járni. Nagy segítség, hogy vetkőzésnél kérésre felemeli a kezét, nyújtja a lábát.
Tolatva bemászik a kiságy alá, és kiszedi, amire szüksége van. A zenélős játékoknál már érti a zene és a gomb között az összefüggést, és "sajnos" használja is a tudását!:D
A lego építményeimet egyelőre még bontja, de ma már odahozott egyet és hanyagul a torony tetejére tette. Kicsire nem adunk, úgyhogy figyelmen kívül hagyom, hogy se színben, se méretben nem passzolt....:D
Madzaggal húzós játékot úgy húz, hogy közben mászva tolat. Minden, aminek kereke van, az nálunk autó, berreg neki és tolja-húzza oda-vissza. Sőt, néha az is autó, aminek nincs kereke (játékbaba hason tolva, építőkocka bármelyik lapján tolva, pihenőszék, stb.). Apropó pihenőszék: beleteszi a plüssmajmot, a szék mellé áll, és hintáztatja a makit, ha megunja, akkor elaraszol a szék mögé, és babakocsi módjára tolja.
Ha gyertyát, lámpát lát, akkor fújni kezd. Akkor is, ha nincs meggyújtva /felkapcsolva. Ilyenkor azt jelzi, hogy szeretné felkapcsolni. Így jelzi azt is, ha csillagszórót gyújtana. Megáll a fa előtt és fújja.
A legjobb az, mikor pl. abból kér, amit mi eszünk. Ha gőzölög, akkor ő rögtön nyújtózkodik és fúj a tányér felé, hogy "megfújom én, csak adjatok!".
Na jó, elég volt az ömlengésből, ha valaki eddig elolvasta, már biztos unja...:D
Egy szó mint száz: szeretem. Csak így, csupa kis betűvel, mert ennek a szónak nem kell a ciráda, meg a körítés - ha mélyről jön.
A blogokon olvasva az év végi összegzéseket én is elgondolkodtam: mindegy mit csináltam az idén (bár hosszabb lenne az a lista, hogy mit nem...:D), mert az idei évről csak Kristóf jut eszembe....
Köszönöm minden kedves olvasómnak, aki érdeklődik a kis mókus hogyléte felől, hogy az idén velünk tartott.
Nagyon élveztem minden szavad!!! Olyan hihetetlen, ugye? De annyira nagy csoda, minden egyes apró változás! Csak ömlengj, hiszen van miről. Pont ez a gyönyörű, hogy minden napra, sőt, minden pillanatra tartogat valami meglepit. Nagyon ügyes a mozgása, és a beszédfejlődésével, lekörözte Bazsinkat. Ő, apját követve (ő is halandzsázott sokáig, elég későn kezdett beszélni!), még nem tart itt. Inkább csak a szavak elejével, mimikával, mozgással tudatja, hogy mit akar!
VálaszTörlésNagyon boldog vagyok, hogy Veletek lehettem ez alatt a 11+ néhány hónap alatt!:))